2016. augusztus 23.

Sinara: Vad észak

A Barátaim írták - sorozat bemutatja:

Sinara

Vad észak

B-vel a föld körül - sorozat 

Kis viking kaland a távoli északon
   
A fagyos északi szél készülődő jégcsapnak is beillő ujjaival simított végig hajamon, hogy aztán polipkarrá változva találjon utat magának az orromba. Egy pillanatra megálltam és elernyedt tagokkal emeltem magasba az arcom, hogy lehunyt szemmel kitágítsam légző csatornáimat, hogy még jobban magamba fogadjam a kristálytiszta fuvallatot.
Ez volt rá a legjobb szó. Kristálytiszta. És ahogy körbenéztem, ez jellemezte az egész tájat is. Vad, zabolátlan és érintetlen. Tiszta. A láthatáron magasodó hegyek ormai mint tucatnyi érdeklődő fej emelkedtek az ég felé, lekandikálva ránk. Közöttük pedig a hosszan elnyúló síkságnak még a talaja is mintha csak az ismeretlen súlyt próbálgatta volna. Hiába tudja az ember, hogy a lapályos talaj a nedvességtől válik enyhén szivacsossá a talpa alatt, mégis olyan az érzése, mintha a vén humusz nem tudná eldönteni, milyen ellenállást fejtsen ki vele szemben. És ugyanez volt igaz a szélre is, mely a vidéken lomhán keresztülkanyargó folyó felől lengedezve kíváncsi gyerekként tapogatta végig minden porcikámat, hogy a maga módján megszemlélje az ismeretlen látogató szerzetet. De akár még kíváncsi kamasznak is mondhatnám. Hiszen a kísértés megvolt, hogy még a ruhám alá is benyúlkáljon, ujjaival körülfonva melleimet és benyúlva bugyim rejtett zugaiba. Annál azonban több eszem volt, hogy ne tűrjem be jól mindenemet, mielőtt kilépek ebbe a fagyvilágba. Szóval maradtunk csak az ártatlan tapizásnál, amivel a természet megszemléli a ritkán látott jövevényt.
Az ember ugyanis ritka vendég volt ezen a tájon. És akkor is többnyire csak ennyi. Vendég. Hozzánk hasonló utazó, aki keresztülbaktat a vidéken, csordáit legeltető vándor, vagy prédára leső vadász. Mintha csak évezredeket utaztunk volna vissza az időben, egészen a legutóbbi jégkorszakig. A nyers és érintetlen táj olyan hamisítatlan hatást keltett, mintha csak bármelyik pillanatban előtünhetne a semmiből egy mamutcsorda a nyomukban pár borotválatlan, bundabugyis, nehezen artikuláló kollégával, amint épp lóbálják a kőbunkót.
Bár, szó ami szó, a poén egy része, ha külsőleg nem is, de esszenciáját tekintve kis csapatunk egyes tagjaira is igaz lehetett. Szemem sarkából lopva ugyanis leginkább modern ősbunkóknak titulálható Neander-völgyiekre esett a tekintetem, amint még sosem használt, frissen kicsomagolt túraruháikban, melyet nem ám célszerűségből hordanak, hanem mert az a trendi, megállás nélkül chipset ropogtatnak, energiaitalt vagy sört kortyolgatnak és fényképezgetnek okostelefonjaikkal. Utóbbiak pedig, mintha csak külső winchestereik lettek volna, amint lemerülnek, idézőjeles gazdáik egy csapásra visszasüllyednek a borotválatlan, bundabugyis őskollégák szintjére. Bár ez inkább a mamutkergető tökvakarókra nézve lenne sértés.
A változatosság azonban szerencsére itt is gyönyörködtet, így hát csapatunknak nem teljes egésze illeszkedett bele negatív értelemben a környezetébe. Ott volt a pozitív beilleszkedő is, aki épp most, mintegy végszóra lépett be határozott, ruganyos léptekkel a látóterembe.
- Gyerünk emberek! - rikkantotta harsányan, de mégis könnyedén. - Meg kell szaporáznunk a lépteinket, ha nem akarunk éjszaka farkasokat etetni.
A természetesen csak poénnak szánt megjegyzés egykettőre kihozta néhány Neander-völgyi útitársunkból a két lábon járó viccet, ahogy összerándulva lestek körbe, mintha csak az ordasokat keresnék. Túravezetőnk pedig némán mulatva indult tovább, diktálva az iramot.
A jókedéjű óriás szögletes arcával, rövidre vágott szőke hajával, kék szemeivel és dagadó izmaival magabiztosan jelentkezhetett volna a Waffen-SS-be, sőt, akár az alakulat kabalafigurájának is beillett volna. A találóbb kép azonban, ami az eszembe villant, amikor rá néztem, az volt, ahogy sűrű szakállal és hátközépig érő sörénnyel feszít a sodronyingben és a szarvas sisakban.
Hansen professzor épp annyira volt viking, amennyire ez a táj jégkorszaki. Tulajdonképpen semennyire, egy kis rásegítéssel, akár fejben, akár az alany játéka folytán szinte tökéletesen. Elvégre a jókedéjű geológusról még azt is nehezen képzelném el, hogy egy bicskanyitogatóan átokrossz gyereknek egy fülest adna, nem hogy vidáman kacarászva égessen fel falvakat, ezt a vidéket pedig a jégkorszakok alatt kivétel nélkül mindig kilométeres vastagságú jégtakaró fedte. Ha viszont hazáját kellett népszerűsítenie, a behemót varégszármazék ugyanolyan könnyedén játszotta el a Beawulf-saga címszereplőjét, mint a szörnyetegét és úgy mutogatta az északi országrész ezen csücskének jellegzetességeit a hegyekből lecsordogáló gleccserektől kezdve a vidéken szétszórt vándorköveken keresztül a lapályokig, minta a régi fagyos idők reliktumát. Mintha csak valami rezervátumban lettünk volna, ahol utolsó hírmondóként maradt vissza az egykori összeurópai valóság. Hiszen az öreg kontinens túlnyomó részét felszántották, bevetették vagy épületekkel tűzdelték tele ugyan, a messzi északon viszont mintha megállt volna az idő. Eltekintve persze attól, hogy ahogy most Svédországnak ez a szeglete kinéz, az annak idején a mai Burgundiának, Dél-Lengyelországnak, vagy a brit szigeteket a kontinenssel összekötő Doggerland déli peremének felel meg. Ide pedig akkor egy teremtett lélek nem járt.
Ez viszont a mellékelt ábrán is látható nagyvárosi tahót a legkevésbé sem érdekelte, ha jégkorszakinak mondott tájat kívánt látni, azt pedig ráadásul ilyem közel a hazájához, az ember által leginkább átformált földrész egy eldugott sarkában is megtalálhatta. Ha pedig a svédek még túrákat is szerveznek ide, az külön jó. Arról pedig, hogy mindezért a sokáig nem csak az egész világ, de még az itt uralkodó skandinávnak mondott "utólag" betelepült népek által is lesajnált lappoknak kellene kezet csókolni, akiknek a hazájaként őrződött meg ez a védett terület kisrészt Norvégiában, döntőrészt Svédországban, már szót se érdemes ejteni. Elvégre akkor már azt is el kellene magyarázni a magukat történelemismerő hazafinak tituláló frankofiloknak, brit "függetlenségieknek" és Kulturkampfosoknak, a turulosokról nem is beszélve, hogy lappok nem csak Finnországban élnek, hanem a Skandináv-félsziget jelentős részén. Ezzel meg minek fájdítani bárkinek is a kicsi buksiját, mikor az már úgyis tele van celebekről szóló pletykákkal, na meg jelszavakkal és abszolútumnak kikiáltott mítoszokkal.
Szóval a túravezető hobbiviking csak elkiáltotta rövid utasítását, mire a többiek morgolódva szaporázták meg lépteiket. Én pedig csak somolyogtam magamban belegondolva a helyzet fonákságába. Míg végül meg nem éreztem hátamon azt az ismerős tekintet.
A hátamon... már ha ezt mindenre értjük, ami a testem hátsó oldalán található lófarokba fogott hajamtól kezdve a lapockáimon és a vádlijaimon keresztül a combjaimig és a fenekemig. Éreztem, ahogy a kellemesen bizsergető pillantás végigvándorol tagjaimon, míg végül meg nem állapodott az utolsónak említett, legnemesebbnek mondott testtájékomon.
Elmosolyodtam és azonnal hátrakaptam a tekintetem, hogy rögvest belefúrjam a vastagkeretes szemüveg mögül kandikáló átható barna szempárba. Így pedig már nem volt mentség, annak tulajdonosa csálén elmosolyodott, amely mosolyban benne volt minden, ami előbbi kutató pillantásaiban is. Sőt, annál még több is.
- A menetet Freya zárja - vezényelt Hansen professzor. - Már ha tudja tartani a lépést - sandított hátra cinkosan.
- Vigyázz a szádra, főnök! - kapta be a csalit már csak játékból is az áttételesen megszólított. - Még a végén nem találsz ágyra, mire a szállásra érsz. És tudod, hogy jár az, aki megzavarja az álmomat.
- Ohó! Ne is mondd! - kacagott a geológus. - Nem akarok én baltát a fejembe.
Mindenki fesztelenül nevetett és mintha egy pillanat alatt el is felejtették volna az előbbi zsörtölődést.
Szó se róla, mester és tanítványa kitűnő munkát végzett. Az általuk csak viking humornak nevezett viccelődésükkel több erőt öntöttek csapatukba, mintha mindenkinek a torkán leöntöttek volna egy liter energiaitalt. Nem is beszélve arról a helyzetkomikumról, amit már önmagában prezentált a különbség a mindig jókedéjű óriás férfi csípős nyelvű doktorandusza között, aki fekete hajú volt, barna szemű és bár erős csontozatú és a sportos testalkatának megfelelőnél is strammabb fizikumú, de mégis vonzó és csinos. Ráadásul pedig alig volt valamivel több százötven centinél.
Bár a külseje ennek első látásra ellentmondani látszott, Freya tökéletesen megtestesítette azt, amilyenek a fél világot kifosztó vikingek asszonyai lehettek, ha azokat a mamlaszokat néha fülcimpán akarták ragadni, hogy jól helyre rakják.
- Vigyázni kell a kis fúriával, én mondom - kacagott pajkosan fojtott hangon az egyik Neander-völgyi.
- Aha. Úgyhogy tartsd a gatyádban a jancsit, mert még a végén leharapja - replikázott neki az egyik barátja.
Én viszont csak somolyogtam és megvártam, amíg Freyával pár lépésre lemaradunk.
- Nekem ugyan nincs mit leharapni, de nagyobb biztonságban érezném magam, ha balta se lenne a közelben - vigyorogtam rá.
- Amiatt nem kell aggódnod - vigyorgott, majd az arckifejezést megtoldotta még egy kacsintással is. - De ha akarod, egy rózsaszín plüssváltozattal megoldhatjuk, amint visszatérünk Stockholmba.
Erre mindketten csak nevettünk, magunkra vonva utitársaink féltékeny pillantásait.
- Na de most már inkább menj előre, mielőtt egy szakképzett viking elrabol - csapott pajkosan a fenekemre.
Én továbbra is csak nevettem és szó nélkül előreügettem a csoport élére, hogy túrázó hátizsákom csak úgy csapkodta a hátam, hogy tovább hallgassam Hansen professzor magyarázatait a vidékről. Nem mintha nem arra vágytam volna talán a leginkább ezen a túrán, hogy a szóban forgó viking az ágyába cipeljen.

És azt, gondolom mondani se kell, hogy az illető viking nem szőke és szikrázóan kék szemű, hanem fekete üstökű és szemüveggel az orrán cserkészi be az áldozatait, akik önként és dalolva tolják le neki a bugyijukat... Akárcsak én is.
 

2016. augusztus 21.

Recepciós pult 1.

ÜRESJÁRAT
erotikus novellák második kötet

Recepciós pult
1.
A képzeletre nem kell óvszert húzni




Krisztián napról napra korábban érkezett, s nem csupán betartva a kötelezően a műszak átadásra-átvételre fordítandó időt, hanem jóval hamarabb. Mindegy, hogy éppen melyik lányt váltotta a pult mögött, beült a kényelmes, kagylószerű fotelbe, és onnan leste a nappali recepciós utolsó perceit. Ez az a hely, ahol egész éjszakákat képes éber álomban tölteni, amikor amúgy sem akad semmi látnivaló.
Laurát szerette legjobban nézegetni, mert a lány mértékletesre szabott, de alaposan gömbölygetett feneke ingerlően ringott a feszülő, fekete nadrágban, vagy különleges alkalmakkor ki-kikandikált a rövid szoknya alól, sőt a mély fotel öleléséből szinte folyamatosan gyönyörködhetett benne. Laurát – ha egyáltalán észre is vette a ravaszkodást – nem zavarta, és néha még egy-két szórakozott válaszra is méltatta a kukkolót. Úgy jött-ment a pult mögött, mint a versenylovak a mókás kerítés fogságában, amit nem tekintenek akadálynak.
– Milyen napod volt? – próbálkozott Krisztián, amint elfoglalta megfigyelőállását.
– Még nincs vége – vont vállat a lány, miközben valamit beírt egy füzetbe, aztán a gépbe, és katonás sorba rendezte a papírokat.
– Elhiszem, hogy nincs vége – sóhajtott a srác, és elképzelte, hogy mi minden történhet még ma ezzel, a szemmagasságban mozgó, csodás popsival. – Nekem is lennének ötleteim.
Úgy tapasztalta, hogy Laura rendszeresen jár buliba, akár hétköznap is, hiszen többször előfordult már, hogy délután érte jöttek, reggel pedig ugyanaz a kocsi hozta dolgozni. A különbség csak annyi volt, hogy általában többen várták, vissza meg csak egyvalaki hozta. – „A többiek alszanak még?” – gondolta ilyenkor Krisztián, és lapos pillantásokkal igyekezett felfedezni a lányon a buli nyomait.
– Valami elszakadt, vagy fordítva van rajtam? – mosolygott akkor Laura, de abban a pillanatban el is felejtette az egészet, akkurátusan szétterítette a pulton a papírokat és füzeteket.
Ezen a délutánon még nem türelmetlenkedett egyetlen autós sem, Laurára várva.
– Milyen ötleted lenne? – kérdezte váratlanul a lány.
Krisztián meghökkent.
– Nekem most kezdődik a műszak – közölte fájdalmasan.
– Azt tudom, de attól még lehet álmodozni! Te nem szoktál?
A 21 éves srác ábrándozva bámulta Laura fenekét:
– Ha én azt elmesélném…!
– Mi tart vissza?
– Hosszú…
– Az a jó! A képzeletre nem kell óvszert húzni!
Krisztiánnak meghökkeni sem volt ideje, mert a lány megkerülte a pultot, és eltűnt a Mosdó feliratú ajtó mögött. Ettől kezdve már csak percei maradtak hátra a műszakból, és a fotelből bámészkodó Krisztián számára is.
„Egyszer bemegyek utána!” – fogadkozott a fiú már sokadszor, de egyszer sem próbálta ki, hogy mit szólna Laura, ha a mosdó falának szorítaná. Ugyan mit? Legnagyobb valószínűséggel közömbösen az órájára pillantana, és megjegyezné:
– Bocsi, de sietek!
Még ennél is égőbb változat lenne, ha azt kérdezné:
– Meg tudod csinálni fél perc alatt?
Bármelyik opciótól fülig vörösödne, de már a gondolattól is zavarba jött.
Szandi és Kriszta, a másik két recepciós is érdekesen reagálna egy lerohanásra, ám Laura a legkiszámíthatatlanabb, és a nyelve mar, mint a kígyóé.
„Valamelyiket úgyis elkapom!”
Laurát édeskés illatfelhő kísérte, és a megszokottnál harsányabb sminket kent az arcára.
„Bevetésre készül. – A fiú könnyedén el tudta képzelni, hogy a recepciós szépség mi mindenre képes munkaidőn túl. Nem dekorációnak hordják el menőbbnél menőbb kocsikkal, egész éjszakára. – Ott bizony nem csak dugás lesz!”
– Színházba készülsz? – kockáztatta meg a kérdést, bár ilyenkor már nem sok esély maradt a feleletre, és különben egyetlen zsetont se tett volna fel az „igen”-re.
– Hova? – torpant meg a lány, és a pulthoz támaszkodott. – Ja, nem. Buli lesz…
– Jó helyen?
– Nem tudom még, sosem voltam még ott.
– Messze?
Laura megvonta a vállát:
– Remélem, nem – válaszolta, ellentmondva a látszólagos közömbösségnek, olyan hangsúllyal, mint aki egy percet sem hajlandó várakozni a dugásra. – Házibuli.
Krisztián nyelt egy nagyot, és kihasználva a lány beszélőkedvét, tovább kíváncsiskodott:
– Vacsi is lesz?
– Szendvicsek.
– Pia?
– Ja. Meg zene, tánc… és ilyesmi.
– Meddig tart?
Laura úgy nézett a fiúra, mintha valami sértőt kérdezett volna:
– Ameddig jólesik.
– Reggelig táncoltok?
– Meg ami belefér.
Krisztián felbátorodott:
– Az jó! Mikor érzed jól magad?
– Ha jó a banda és mindenki elengedi magát.
– Szex is lesz?
– Ahogy a helyzet adja magát…
Mintegy végszóra, a kijárat elé gördült egy sötétített ablakú autó, és Laura vidáman búcsút intve a recepciós pultnak, sietve beugrott az első ülésre.
Krisztián tudta, hogy egész éjszakán át lesz miről álmodoznia.

Folytatás:  Recepciós pult 2. Szerzek magamnak valakit

2016. augusztus 20.

2016. augusztus 17.

Pernahajder 26.

Pernahajder
II. rész

26. fejezet
Virágok közt a végzet felé





– Jó érzed magad? – tette fel a kérdést napról napra az ifjú Pernahajder nevelőapja.
Ő volt az egyetlen az egész városban, akinek a fülébe még nem jutott el a szóbeszéd, vagy ha meg is hallott valamit belőle, nem hitte el.
– Köszönöm, remekül – válaszolta ilyenkor a fiú. Hiszen mi gondja lehetett volna, amikor éppen hazaért kifacsarva, és azon törte a fejét, hogy ma még melyik lánynál vagy asszonynál tegye hasznossá magát.
A nevelőapa többet aggódott Pernahajder miatt, mint saját két gyerekéért – Boriért és Bálintért – összesen, mert úgy vélekedett, hogy minden csakis rajta múlik. Egy szeretethiányos fiú – gondolta – ha rosszvágányra téved, az a felnőttek hibája.
– De el vagy szontyolodva! – sündörgött ezen az estén Pernahajderhez mostohabátyja. – Tán nem jutott krumpliföld?
– Nekem semmi… de nem is vagyok oda a kapálásért.
Bálint most nem volt vevő a viccelődésre. Elhatározta, hogy tanácsot fog kérni, csak még nem tudta, hogyan vágjon bele. Talán a közepébe?
– Katit ismered? – kérdezte zavartan.
Összetettség és ellentmondásosság jellemezte a két fiú közti kapcsolatot. Nem voltak testvérek, nem voltak barátok sem, mégis kölcsönösen odafigyeltek egymásra. Bálint, idősebb lévén, ösztönösen óvta-védte volna Pernahajdert, miközben titokban felnézett rá, és inkább ő szorult pátyolgatásra.
– Melyik Katit? – húzta az időt Pernahajder. Hogyne tudta volna, kiről van szó, sőt a kérdésfeltevésből az is kiderült számára, hogy Kati, mint reménytelen szerelem került szóba, és sürgős segítségre lenne szükség.
– Aki Zolival járt, és most… velem.
– Gratulálok, jó csaj!
– Jó-jó, de… – bökte ki Bálint erőlködve – de kemény dió.
– Nem hagyja magát feltörni? – segített Pernahajder mosolyogva.
– Nem – sűrítette egyetlen szóba az utóbbi hetek minden hiábavaló erőfeszítését Bálint. – Lehet, hogy azért mentek széjjel Zolival is, mert nem lehet vele semmit?
– Lehetséges – bólogatott Pernahajder megértően. Pedig részese volt annak az esetnek, mikor Kati nem éppen az ártatlanságát bizonygatva, négy-öt fiú csoportos beavatásában vett részt. – Megpróbáltál mindent?
– Nem tudok udvarolgatni meg ilyenek, de sokat smároltunk, és könyörögtem neki, hogy legalább verje ki.
– És nem?
Bálint egy sóhajjal válaszolt. Pernahajder majdnem felnevetett:
– Meglátom, mit tehetek az érdekedben. – Úgyis az jutott eszébe a napokban, hogy az ilyen kezdeti próbálkozásokat, mint amilyen a sportpályán túli kaland is volt Katival és Ritával, meg kellene ismételni, csak sokkal hozzáértőbb módon. – Vedd úgy, hogy nagy esélyed lehet! – Bíztatóan verte hátba a felcsillanó szemű Bálintot.
– Akarod látni Borit meztelenül? – kérdezte váratlanul az idősebbik fiú. Úgy érezte, hogy valami viszonzással kell előállnia.
– Te meg szoktad lesni a húgodat? – ámuldozott Pernahajder. Bori, a nevelőcsalád Bálint melletti másik, igazi gyereke, rendkívül mutatós lány volt.
– Nem nagy ügy…
– De a tesód!
– Neked nem. Akarod látni? – biccentett a fejével a ház felé.
– Mondod neki, hogy vetkőzzön le?

Pernahajder 10 év múlva, de akár 50 év múlva is úgy emlegette magában ezt a napot, mint amelyik örökre meghatározta az életét. „A Végzet”, nagybetűvel, mert félő tisztelettel gondolt rá. Ha ezen a napon megleshette volna előre a sorsát, vagy valamennyit belőle…! Sok álmatlan éjszakán élte át újból és újból ezt a napot, és ezernyi más utat látott már utólag, melyek mindegyike más irányba vitte volna. Nem a raklapok monoton szögelését bánta, de nem is a munkanélküliséget, sőt a roskatag kunyhóval sem volt semmi baja, de nők százai sem pótolhatták azt az egyetlen dolgot, amit elveszített. Amit mások szeretetnek hívnak, ő meg egyszerűen csak ürességnek.

Bálint ravaszul mosolygott, élvezte, hogy végre ő is tud valami újat mutatni:
– Nem tud róla.
– Értem. Szóval mégis meglesed.
– Érdekel? Neked nem tesód!
– Mondtad már, de én annak tekintem. Tabu.
– Attól még megnézheted.
– Muti!
Bálint izgatottan, szinte futva ment a teraszig, Pernahajder a nyomában.
– Ilyen egyszerű – mutatott a kovácsoltvas, lépcsőszerű virágtartóra és a világos fürdőszobaablakra. – No?
Pernahajder két lépéssel fent termett, és eltátotta a száját a zuhany alatt ringatózó Bori látványától. Bálint is odadugta a fejét és némán kérdezte: „no?”
„Bemenjek hozzá?” – Ez volt leolvasható Pernahajder szájáról.
„Ha mersz.”
„Beállok mellé a zuhany alá…”
Saját szívdobogásuktól nem hallották, hogy Bori és Bálint apja megállt mögöttük a teraszon, és érdeklődéssel figyelte, hogy mit művelnek a gyerekek a virágtartó legfelső fokán.
– Hát ti…? – dörrent rájuk.
Aznap este Pernahajder sírni látta a nevelőapját, másnap reggeltől úgy érezte, hogy nincs annál rosszabb, mint ha szomorúan néznek rá, és lelkében elveszítette a pótcsaládját, és talán a lelke is elveszett. Habzsolta a nőket, és amikor el tudott helyezkedni a szomszéd városban, emitt már senki nem várta vissza.

*

Besötétedett. A fák esti koronái úgy illatoztak, mint a nők haja a szélben.
Pernahajder kiült az omladozó házikó elé, és a lányokra gondolt. Sorban, ahogy 50-60 év alatt következtek, egy név, egy arc… Legtöbbjüknek feledésbe merült a neve – ha tudta is valaha –, az arcuk is elmosódott, a testüket meg nem is volt érdemes megjegyezni, hiszen egy idő után a formák csak ismétlődtek.
A sztorik megmaradtak. Minden lányhoz és asszonyhoz fűződik egy történet, vagy legalább egy helyszín, amit be lehetne jelölni és számozni, mint a bűnügyi helyszínelésnél teszik.
– Hány darab beszámozott kártyára lenne szükség? – kérdezte néha magától. – Legalább ezerre...


Előzmény, folytatás:
Pernahajder I. rész 1 - 13. fejezet
Pernahajder II. rész 14 - 26. fejezet